82 évesen elhunyt Virág Csaba építész. Bojár Iván András 2003-as beszélgetésével emlékezünk.
Bojár Iván András: Már várbéli gyerekkoromban, de azóta több esetben is hallottam szitkozódva emlegetni a nevedet. Most pedig itt van a Kálvin tér, amiért egyfolytában, néha egészen ízléstelen módon szidnak, mint például az egyik internetes oldal topikjában, amelynek egyenesen az a címe: „Száradjon el Virág Csaba!” Hogy viseled?
Önmagában az a tény, hogy a megépült házaim és a közízlés nem vagy ritkán találkozik, nem igazán bánt, és nem is nagyon érdekel. Abban tetszelgek, vagy pontosabban az a meggyőződésem, hogy az a fajta építészet, amelyet művelni próbálok, az „igazi, modern építészet” irányvonalában fekszik, és szerény házaim sora ezt az irányt konzekvensen és töretlenül képviseli. Sőt, talán-talán ez a szerény — most már lassan mondhatom — életmű bizonyos fejlődést is mutat. A laikus dühöngésekben vagy a kollégák meg nem értésében legfeljebb a magyar építészeti közízlés nemlétezése szomorít el, a tüzépbarokktól — ahogy Makovecztől hallottam — a Nemzeti Színház disneylandi alkotásáig. Az a furcsa, hogy ugyanazok az emberek, akik most szidnak, szájtátva állnak Berlin vagy Párizs új épületei előtt, vagy állnának az Architectural Record egyik utóbbi számában megjelent Frank O. Gehry-féle Bard College Art Center előtt, melyekhez képest a Kálvin Center épületegyüttese igen jámbor próbálkozás.
BIA: Az említett párizsi, vagy berlini példák mögött sokszor politikusok döntései állnak, polgármesterek ambiciózus elképzelései öltenek bennük testet. Úgy látom, a hazai politikusok, akik a közönségtől kapják a felhatalmazásukat vagy a legitimitásukat, nem mernek azonosulni az általad említett fejlődés értékeivel. Azt gondolják, hogy a közönség vélhető reakcióját, áttételesen pedig a fennálló közízlést kell képviselniük.
Ez igaz. Ha például Párizsra tekintünk, az utóbbi fél évszázad vezető államférfiai mind ambicionálták, hogy letegyék névjegyüket a francia főváros mai kialakításához. Akár a Pompidou kezdeményezte, de Giscard d’Estaigne idején megvalósult Beaubourg-ról, akár a Mitterand idején emelt új diadalívről a Defence negyedben, a Bastille Operáról, vagy a Nemzeti Könyvtárról volt szó. A magyar politikusok is vethetnének egy pillantást az építészeti folyamatokra az országos gondjaik közepette, vagy legalábbis jó tanácsadókat fogadhatnának. Érdemes végiggondolni a Nemzeti Színház ügyét, mert az eklatáns példája a politikusi hozzá nem értésnek. Orbán Viktor nyilván járt egy pár helyen a világban, és körül is nézett, amerre járt. Furcsa, hogy nem jött rá, hogy nem ez a ma építészete. Még akkor is furcsa ez, ha a hazai közönség esetleg ezt kívánná. Ez sajnos egy olyan buktató, amin nem tudunk túllépni. Ha a Kálvin Center elmarasztaló megítélésére gondolok, kedvenc példám jut eszembe, Rómában Borromini temploma, a San Carlo alle Quattro fontane. Amikor elkészült, egész Róma ott ordított előtte, hogy mi ez a disznóság, és mégiscsak ebből az épületből indult az egész barokk építészet.
BIA: Van olyan épületed, amelyről szintén úgy érzed, hogy az idő igazolta? Mert szinte mindegyik, amelyik megszületett, akár a Fehér Galamb-ház, akár a Villamossági Művek épülete, akár az MTI, akár ez a legutóbbi, mindig valahogy annyira megfeszítette a szellemi közállapotot, hogy az új helyzetből rendre konfliktus keletkezett.
Ha „vihart kavart” házaimat tekintjük, valóban, 1965 körül sokan csodálkoztak a budavári „Fehér Galamb”-házon, majd 1981 körül az Országos Villamos Teherelosztón is. De úgy érzem, ezek ma már nem bosszanthatnak senkit. Viszont remélem, hogy hozzáadtak valamit a budavári lakónegyed új építészetéhez vagy a hasonló primer műemléki környezetbe megépítendő új házakkal való bánásmódhoz. Ha az MTI székházat tekintjük, erre igen büszke vagyok: való igaz, hogy ez az akkori hazai technikai lehetőségek maximális túlfeszítése volt, de azt szerettem volna, ha ez egy „földre szállt űrállomás”-ként fejezné ki önmagát. Meggondolandó, hogy ez a ház egy időben terveződött Richard Rogers londoni Lloyd’s Biztosító épületével, és míg az London egyik legpatinásabb műemléki környezetében áll, közel a Bank of Englandhez, nem messze egy igazi gótikus templomtól, egy igazi középkori utcácskában, addig az MTI Hírközpont a jellegtelen beépítésű Naphegyre került, melynek ormát van hivatva kijelölni. A Lloyd’s székház és vele Rogers, világhírűvé lett, a magyar sajtóban meg cikk jelent meg: „Ormótlan ház a Naphegy tetején” címmel. Mostanra, majdnem másfél évtizeddel később, azt hiszem, nem zavar senkit, hogy az a ház pont a Naphegy ormán áll. Mert az az orom sosem volt valami hű de érdekes természeti képződmény, valójában csak egy kis csücsök a Naphegyen, és azt hiszem a közönség idővel szépen meg is szokta az MTI-házat. Ebben az esetben tehát azt hiszem, hogy az idő igazolt, vagy igazolni fog: mégiscsak ez az egyetlen valódi magyarországi high-tech épület. És ne felejtsük el azt sem, hogy vannak házaim, amelyek tetszenek az embereknek. Ilyen például a Buda Center a Hegyalja úton, vagy a Lauder Javne iskola. De a balatonfüredi OMFB Yacht Clubot is elfogadták, pedig elég furcsa építmény. Számomra mindezek építészeti megfogalmazása azonos gondolatsor eredménye. És hogy kit igazol az idő, azt majd 50 év múlva meglátjuk.
BIA: Meglehetősen komplex problémának érzem a nagyközönség reakcióját. Sokat gondolkoztam azon, vajon mi az a szemiotikai sajátosság, ami miatt például a Kálvin Center ennyire irritálóvá válik sokak számára, és ezért általában elutasítják. Igazad van, aki nyitott szemmel jár Berlinben, Londonban, Párizsban, az ilyen házak sok társát láthatja ott, itthon mégsem tudnak fogást találni rajta fogalmi értelemben. Vajon mi lehet ezekben a házakban, túl azon, hogy progresszívek vagy valamelyest előbbre járnak, mint a közízlés, amitől az emberek számára nincsenek fogódzók, nincs kapaszkodó, amivel értelmezni tudják az épületeket?
Csak egyet tehetek, ha válaszolni akarok, hogy röviden elmondom, miért gondoltam úgy, hogy erre a helyére ezt kell tervezni. Az alapkoncepcióm az volt, hogy a Kálvin tér, a hajdani Széna tér, mint városkapu előtti „orsó alakú” teresedés északi részét, ahol a telek volt, egy nyugodt konkáv térfallal kellene befejezni. A geometriai sajátosságok miatt három neutrális hasábra gondoltam, melyek a tér külső ívét határolták volna, illetőleg amelyek befejezik ezt az ívet. E három hasáb — nagyképűen dolmennek hívom őket — egyforma magas kellett volna, legyen, magasságuk pedig megegyező a szomszédos AB-Aegon Biztosító, valamint a szemközti Korona Szálló jellemző magassági vonalával. Az alapkoncepció fontos része volt, hogy a Múzeum utca sarkára kerülő baloldali dolmen főpárkánya követte volna a Múzeum körút és a hajdan itt állott Ybl-féle bankház párkányvonalát, a földszinti beépítési vonala pedig a jelenlegi telekhatárt, miáltal e homlokzati sík egy mívesen megmunkált hiperbolikus paraboloid módra megcsavarodott, sima felület lett volna. Az Üllői út és Baross utca közti dolmen kifelé dőlt volna a térre, míg a Baross utcai egy függélyes szabályos hasábként kívánt megjelenni. E három tömb érdekesen „csavarta volna be” a térfalat, és egyszerűségükben gazdag térformát eredményezhetett volna. Sajnos a Városépítészeti Tervtanács kijelentette, hogy kifelé dőlő, csavarodott homlokzatok nem léteznek. E zsűriket a Műemlékfelügyelőség további három rosszízű és merőben szakszerűtlen zsűrije követte, amelynek többek között az lett az eredménye, hogy a megbízó elvesztette bennünk a bizalmát. A körülmények alapján azt látta ugyanis, hogy ezek, mármint mi, olyan rossz terveket csinálnak, hogy el sem fogadják azokat. Másrészt természetesen örült, hogy olcsóbb, függélyes homlokzatú házakat építhetett. Ez a manipuláció csaknem kinyírta a terv lényegét. Különféle mentési próbálkozásaink voltak, amilyen a nyolcadik emeleti üvegfelület főpárkányszerű ferde kidöntése, és az Üllői úti dolmennél a hatalmas konzolos kiugrás alatti ferde portál megoldása. Mint látszik, az eredmény messze nem ugyanaz. Végül is most azt gondolom, ha békében hagyják az eredeti terveket, a ház olcsóbb lett volna, egyszerűbb, nagyobb alapterületű és szebb.
BIA: Amikor a tervező egy koncepciót megfogalmaz, és elindítja a tervezést, akkor azt gondolom, számol a megvalósulás esetleges feltételeivel és körülményeivel. Nagyon sokszor tapasztalni az épületeidnél, hogy az a technológiai állapot, amelyben megszületnek, nem eléggé fejlett ahhoz a gondolkodáshoz, ahhoz a fajta építészeti ízléshez és szemléletmódhoz, ami a Tiéd. Az MTI épülete például, amire ma úgy gondolunk, hogy a kivitelezése során annak idején igen szépet teljesített a Fémmunkás Szövetkezet, de mégis, mennyivel jobb lett volna, ha ugyanazt az üvegrendszert kapja, mint valamelyik vele egykorú Richard Rogers-ház. Vajon nem fontos-e a tervezőnek kalkulálni azzal, hogy a high-tech igényeit csak szőrösdeszkás színvonalon képes kiszolgálni a kor építészettechnológiája? Ez a párhuzam pedig éppúgy érvényes lehet egy retrográd gondolkozású zsűri, tervtanács szellemi feltételére is.
Ez valóban alapkérdés. Az egyik lehetőség: olyan házakat tervezni, amelyeket a hazai műszaki színvonal és technikai lehetőségek megengednek. Előző feleségem, Pázmándi Margó azt gondolta, hogy ilyeneket kell csinálni, és valóban a házai jól kivitelezhetőek és technikailag tökéletesek lettek.
Én meg arra gondoltam, hogy egy másik utat választok: ide vagyok bezárva, de azért valamilyen provinciális szinten mégis, hagy kövessem a világ építészetét. Emiatt nagy energiaráfordítással, ügyeskedéssel és hallatlan felelősségvállalással megpróbáltam a végső határig feszíteni a lehetőségeket. Ezen törekvés néha jobban, néha gyengébben sikerült. A Fehér Galamb-ház például saját tervezésű függönyfalat kapott, amelyet kifelé fordított „U” vasakból, típus faablakokból és műkő panelekből állítottam össze. Az Országos Villamos Teherelosztót szintén a Fémmunkás, kb. 2,40 x 4,50 m-es portálelemeiből összerakott függönyfalával oldottam meg, amelyek külső sík felületet eredményeztek. Az MTI a piacon meglévő belső bordás függönyfallal, Vierendel tartó-szerű, külső alumíniumcső erősítéssel készült. Ezeket a szerkezeteket a Fémmunkásnál egy-egy lelkes kolléga és szerénységem szerkesztettük össze kisipari módszerekkel, és nagy rizikóval, hogy vajon sikerül-e. Megjegyzem, ilyen szerkezeteket gyárak hosszú kísérletsorozattal, időjárásnak kitett prototípusok sorozatával állítanak elő. Nekünk egyetlen mintadarabot sem készítettek, de nagyjából sikerültek: nem tört el egyetlen üveg sem, és nagyon be sem áztak.
Világos, hogy lett volna harmadik út is. Valami extravagánsat csinálni, mint az úgynevezett organikusok, vagy valami nagyon kommerszet, de valahogy ezekre nem vágytam. Az MTI-nél lehet, hogy elég lett volna néhány évet várni, és egy sokkal jobb színvonalú technológiában gondolkozhattam volna. De hát honnan tudhattam, hogy öt év múlva beüt a kapitalizmus? Úgy kalkuláltam, amíg élek, addig megcsinálom a házaimat úgy, ahogyan a legjobbnak gondolom. A Kálvin tér nem tartozik ebbe a kategóriába, mert ma már bőséggel meg lehet találni a szükséges technológiát. Amiért mégis a kudarcélmények közé sorolom, hogy ezt nem egy nagyvonalú mecénás építtette, hanem egy külföldi székhelyű bank, amelyből ideküldtek két hivatalnokot, akiket egyáltalán nem érdekelt a beruházás építészeti oldala. Csak az, hogy minél olcsóbb legyen. Lehet, hogyha ezt a feltételt az elején fölmérem, akkor megcsinálom az egészet betonból, ablakokkal. De akkor is ilyen lett volna, mert mély meggyőződésem, hogy itt ilyen házaknak kell állniuk. A zsűrik pedig, ahelyett, hogy előrevitték volna az ügyemet, ellehetetlenítették. Ahol huszonhárom ember szól bele, egyenként mond valamit, akkor az egész terv egy se hideg, se meleg, langyos valamivé válik. Egyik azt mondja, hogy ne legyen ferde, ne csavarodjon a fal. A beruházó meg azt mondja, hogy kössem össze a két épületrészt, mert ott még van neki ezer négyzetméter eladható felülete. Miután összekötöttem, akkor a Schneller azt mondja, hogy nem ezt ígértem. Mit tehetek tervezőként olyan helyzetben, amikor azt mondták, hogy vagy összekötöm a két házat, vagy nem építik meg. Ez mindig egy ilyen játék.
BIA: Az építészettel kapcsolatos hazai közgondolkodásban és az építészeti kultúrában az illeszkedés fogalmát egyszerűen mimikriként értelmezik. Te pedig az illeszkedés alatt ritmust, szekvenciákat és arányokat értesz. Hol hasad meg a két értelmezés között a szakmai gondolkodás? Ez szimplán a tervezői kvalitás kérdése? A Kálvin Centerrel szemben áll a Korona cukorház, amely igyekszik mimikri módon megoldani a feladatot. Szeretik is a népek. Borzalmas, harmadosztályú építészet.
Korábban kisvárosias miliő volt itt, most pedig a Kálvin tér kezd nagyvárosi térséggé válni. Egy ilyen helyen a beilleszkedés nem abból áll, hogy ugyanolyan házat tervezek, mint az AB-Egon épülete, hanem abból, hogy Budapest belvárosának eklektizáló, vagy pedig a Kálvin tér közeli, sokszor klasszicizáló házak függőleges, nagyjából aranymetszés arányú homlokzatait veszem alapul. Érdemes megfigyelni. Ezeken a régi épületeken az ablak meg az ablakközök szélessége rendszerint egyforma, vagyis éppolyan raszteres síkszerkezetűek, mint egy modern ház homlokzata. Ez persze nem szembetűnő, mert az ablakok keretet is kaptak, ezért optikailag nagyobbnak hatnak. Ha a környezetbe egy mai irodaházat kell behelyezni, a következő nehézségek támadnak: az irodáknak nagy, lehetőleg megszakítás nélküli ablakfelületre van szükségük, 80-90 cm-es mellvédmagassággal. Az irodák belmagassága általában 2,50 –2,65 m körül alakul. A korszerű irodahelyiség igényszint szerint, a munkahelyek méretéből következően1,20 – 1,65 m-es raszterekből állhat. A legkisebb iroda 2 raszter, a nagyobbak 3, 4, 5 stb. méretűek lehetnek. Az irodafelületeket ugyanis teljesen flexibilis kialakításúra célszerű tervezni! Mindebből világos, hogy logikusan egy szalagablakos vagy fekvő arányú ablaksor következik. Ezért kézenfekvő megoldás az üveg függönyfal, mert ebben az esetben a raszter, például 1,30 x (2,65 + 0,60=) 3,25 m, nagyjából a klasszikus méretrendhez illeszkedő álló arányú idomot eredményez, melynek a nagyságrendje is illeszkedik. Az arány és a nagyságrend megtartásával, vagyis az illeszkedéssel ragadható meg a történeti környezet hangulata. Ezt igyekeztem megvalósítani a Fehér Galambnál és a Villamossági Művek épületénél is úgy, hogy átvettem az Úri utcai és a Petermann bíró utcai szomszédos házak hangulatát. Nyilván vannak más megoldások is, de egyedi foghíjaknál azt hiszem a jó arányrendű üvegfal a legjobb: neutrális és visszatükrözi a környezetét. Ha az én raszterem ugyanolyan arányú, mint a környező klasszikus házak ablak- agy raszterosztása, akkor úgy érzem, maximálisan eleget tettem a beilleszkedés szabályainak.
Tizenhat évig tanítottam az Építéstörténeti Tanszéken, negyed-ötöd éves ún. „komplex tervezést” és diplomaterveket korrigáltam. Itt olyan feladatokat oldottunk meg, amelyek kiemelt műemléki környezetben a legmaibb kiegészítéseket, didaktikus helyreállításokat, új épületeket valósítottak meg. És bocsánat, én ismerem a történeti stílusokat, az arányrendszereket, a szerkesztési módokat és persze a részleteket is. Ezért csodálkozom, amikor azzal vádolnak, hogy nem veszem figyelembe a környezetet. Pedig valójában én maximálisan szeretek idomulni: csak ez egy magasabb szintű viszonyulás: lényegre törő beilleszkedés. És még csak nem is történetietlen. Ugyanazt teszem, amit más korok építészei. Amikor például ledőlt a Belvárosi templom hajója, és a gótikus felét meghosszabbították, egy percig sem hezitáltak, hogy barokk stílusban folytassák.
BIA: A high-tech mennyire adekvát kifejeződése a korszerűségnek itt, a jelenkori Magyarországon? Az építészettörténet során mindig magától értetődő volt, hogy egy újabb stílus, kor a maga nyelvén dolgozott. Sokszor nem is biztos, hogy más anyagokból, mint a korábbiak, tehát rendszerint kőből, téglából, fából építettek. Most pedig láthatjuk, az elmúlt évszázadban új anyagok, beton, acél, üveg jelentek meg. Vajon a jelenkoriságot, már maga az évszám — tehát, hogy 2003-ban vagyunk — megfogalmazza, vagy elegendő a korszerűnek gondolt anyagokat alkalmaznunk, esetleg elvárható, hogy társuljon hozzá egy, a társadalmat jellemző technikai, technológiai, gazdasági szint is? Mert mondjuk, Japánban, az Egyesült Államokban, Franciaországban, Angliában, Németországban nagy dübörgő nehézipar virágzik. Az ottani építészeti innováció ezt az ipari termelést folyamatosan stimulálja, újragerjeszti. Újabb és újabb fejlesztésekre és még újabb gyártási technikákra ösztönzi, amitől aztán az egész piac mozgásban marad, amitől működik a gazdaság, amitől a nagyipari társadalmak továbbra is vezető erők tudnak maradni a globális versenyben. De vajon Magyarországon, ahol ez a fajta technológiai vagy ipari erő nincs jelen, mi a relevanciája egy olyan építészetnek, amely tulajdonképpen a nagyipari szisztéma reprezentációja?
Teljesen egyetértek veled: egyáltalán nem kell arra törekedni, hogy a mai korban minden megvalósuló új épület azonos divat, vagy ha úgy tetszik, stílusirányzat szerint terveztessék. Ez unalmas volna. Emellett pedig remélem, hogy azért nem vagyunk annyira elmaradva, hogy ne próbálkozhatnánk high-tech épületekkel. Kétségtelen viszont, hogy ha az akkori magyar hátteret véresen komolyan veszem, akkor biztos, hogy az MTI esetében nem ilyen házat kellett volna csinálni. Lehet, hogy az a szándékom egy kicsit túlzásba hajtott, hogy az űrállomás-jelleget mindenáron ki akartam fejezni. Ezt elismerem.
BIA: Arra nem gondoltál, hogy szorgalomból, balatoni nyári délutánjaidon egy ma már létező és korszerű csomóponti és függönyfalas rendszerrel újratervezed, mondjuk, az MTI-t?
Az utóbbi időben nem volt egy percnyi időm se, de annyi biztos lesz. De visszatérve arra, ahogy a marxizmusban tanultuk, hogy az építészet a társadalom felépítménye, kivetülése. Ez azért, Marx ide, Marx oda, igaz. Azt akartam mondani, hogy én igazából egy racionális építészetben hiszek. Ami szerintem azonban bűn, hogy mi, építészek sokszoros megalkuvásunkkal teljesen megzavartuk a magyar közízlést, illetve hagytuk, hogy a kommunizmus sematizmusa összezavarja az embereket. Gondold meg, volt háború előtti kommersz stílus, plusz megjelent a jó „Bauhaus”, majd kezdett kialakulni egy jó, ún. „nemzetközi modernizmus”. Azután jött a ránk erőltetett „szocreál”, majd — egy mind nyilvánvalóbb elmaradás mellett — újra próbáltunk modernek lenni, azután posztmodernek, majd jöttek a nosztalgia-divatok, „organikus stílus”és a többi. Mit gondolhat egy magyar lakos: milyen legyen a mai építészet, mi az, ami „szép”, mi tetsszen neki? Társult ehhez lakáshiány, szegénység, ipari elmaradottság, és most van, akire rádőlt a pénz. Ezért azt gondolom, hogy a ma építészének határozottan és józanul irányt kellene mutatni, hogy akinek szeme van, lássa. Világos, hogy amit én próbálnék csinálni, az csak egyfajta lehetőség, illetve ez a meztelen lényeg, de talán tevékenységemben az a pozitívum, hogy „stílusom” racionális, és egyetlen irányba mutató. Közhely, amit mondok, de szerintem egyetlen előrevivő út van, ami néhány lényeges, egyszersmind korszerű gondolatban fogalmazható meg. Ezek pedig a funkció, a szerkezet, az épület önkifejezése, az őszinteség és a környezeti illeszkedés fogalmai. Véresen komolyan és logikusan kell kialakítani az épület funkcióját, megtalálni azt a szerkezetet, amely e funkciót a legoptimálisabban „leburkolja”. E két tényező adta X számú alternatívából azt kell választani, illetőleg ezeket úgy kell formálni, hogy az épület kifejezze önmagát. A belső funkciója és szerkezete őszintén föltáruljon a szemlélő előtt. Az így létrejött lehetőségekből a környezethez illőt kell választani, az épület magasság-rendjét, arányrendszerét és hangulatát be kell illeszteni a környezetbe. Minthogy pedig e koncipiálást egy itt élő építész végzi: a terv magától idevaló, magyar, és ha úgy tetszik, regionális lesz! Ha pedig még ezen kívül valakin még erőt vesz a „díszítő kedvtelés”: az az ornamentikát ráakaszthatja erre a logikus vázra! Én erre törekedtem eddig, és törekszem ma is. Hogy miért nem propagálom ezeket az elveket, miért nem alapítok iskolát, folyóiratot? A válaszom egyszerű: én házakat szeretek tervezni. Azt hiszem, 1957. február 2-tól 1994 júniusáig a Műegyetemen taníthatván elég sok leendő kollégának mutattam meg, hogyan kell ezt csinálni.
BIA: Hangsúlyoztad, hogy racionális építészetben gondolkozol. A magyar építészet nagy áttörése az utóbbi harminc évben mégis egyfajta érzelmes építészet érvényre juttatásában jelentkezett. Volt egy olyan szisztéma, ami az egész társadalmat hiperracionális módon dobozokra, panelfalakra, mit tudom én milyen méretű konyhákra és hálószobákra próbálta tagolni, és ezzel az egész emberi életet, társadalmi életet megkísérelte nagyon szűkös, zárt keretek közé szorítani. Az organikus építészet vagy most a regionális építészet, amelyik azért alaprajzában racionális, de anyaghasználatában érzelmes, ennek az érzelmességnek a jogát próbálja meg visszaadni. Sokszor sikerrel, sokszor nem. Ennek ellenére is azt gondolom, hogy ez a fajta kettősség a magyar építészetben inkább gazdagságot mutat vagy egyfajta jó lehetőséget. Ha az érzelmes építészet ideológiailag, szervezetileg, mozgalmilag is jól ki van találva, a racionális magyar építészetnek tulajdonképpen a Tér és Forma befejezése óta nincsen szervezete, nincsen intézménye. Én Rád is úgy gondolok, mint egy magányos harcosra, aki ezt a tradíciót viszi tovább.
Te a múltkor azt írtad az OCTOGON-ban, hogy az organikus, bocsánat, regionális építészet felé halad a világ építészete(sic!). Én meg azt hiszem, hogy „organikus építészet” nincsen. Organikus várostervezés, városfejlődés természetesen létezik, sőt. Nézzük akadémikusan a kérdést! Miért tért át az emberiség a barlanglakásról, a veremházról, a jurtáról a derékszögű koordinátájú építkezésre? Azért, mert a négyzet az a geometriai síkidom, mely az ember funkcionális élet-terének sokszorozható alapeleme. Gondold meg: az ágy két négyzet, a szekrény egy fél négyzet, az asztal, és ennél fogva az étkezés helyszükséglete hat darab négyzet, az iroda-berendezés helyszükséglete is négyzetek egész számú többszöröse, a fürdőkád is két négyzet, és, bocsánat, a WC is praktikusan egy négyzet. Nem folytatom: ez az alapnégyzet kb. 3 x 3 láb, vagy 1 x 1 méter. Ezen alapnégyzetből bármely mai funkció megszerkeszthető! Nem véletlen, hogy háromszög alakú ágy, szekrény, asztal nincsen. Mindebből az következik, hogy aki el akar térni a derékszögszerkesztéstől, az erőszakkal próbál valami extravagánsat kitalálni, hogy „új” legyen. A Hattyúházon, amely egyébként egy szép épület, ott fönn, délen a tető alatt, milyen lehetetlen, nyomorúságos, használhatatlan helyiségek keletkeztek. Az a gyanúm, hogy Lord Foster „leszopott gombócában” is sok ilyen helyiség található vagy sok elpocsékolt hasznos terület. De vegyük Renzo Pianót, aki számomra csaknem az Isten, akinek a római „City of Music”-ja, amely négy darab teljesen négyzet, vagy esetleg trapéz-alakú hangversenyteremből áll. Ezek vesznek körül egy félkör alakú szabadtéri amfiteátrumot. Ebből háromra svájci sapkát húzott. Vagy Frank O. Gehry új színháza San Franciscóban vagy a nagyhírű Egeraat szétpluttyadt tüdő alakú hangversenyterme, egy igen szerény neobauhaus belsővel. Ez volna a regionális építészet? Nem hiszem! Világos, hogy nagyon luxuriőz épületeknél nem alapfeltétel a geometrikus szerkesztés: például a versailles-i palota tükörterme a funkcióját tekintve lehetne akármilyen alakú. Vagy akár egy templom is. De mégis, a modern építészet számomra legszebb két temploma a Ronchamp és a La Tourette kolostor katolikus temploma igen szigorú formájúak! Meggyőződésem, hogy a jövő építészete nem az organikus, hanem racionális irányba fog haladni.
BIA: Szoktad volt mondani, hogy a szépség is egy funkció. Olyankor, amikor egy közösség — teszem azt London városa — fogalmazza meg vagy újra önmagát, mint említetted, az új városháza Lord Foster tervezte épületében, akkor ott a szépségnek és a reprezentativitásnak a teret nagyvonalúan kezelő módon kell megjelennie.
Az, hogy egy épületnek működnie kell, ugyanakkor ki kell fejeznie magát, a korát, és be kell illeszkednie, ezek számomra evidenciák. Előfordulhat persze, amikor az építész beleszeret a saját ötletébe, lehet, hogy sokszor én is így vagyok ezzel, de azért én igyekszem nem ezt tenni. Amikor a hetvenedik születésnapomon kedvesen jelezted, hogy szeretnél velem beszélgetni, a megtiszteltetésen kívül az jutott eszembe, hogy lehetne az interjú címe: 70 ÉV KUDARC. A hatvanadikon az akkor még általad szerkesztett Magyar Narancs köszöntött. Akkor még reménykedhettem. Mert tényleg az a helyzet, hogy életem során nem kaptam, vagy nem szereztem, vagy nem volt szerencsém olyan feladathoz jutni, melyben igazában meg tudtam volna mutatni oroszlánkörmeimet. 1965-ben Margóval megnyertük az MTV Aranyhegyi Székház pályázatát (3 fordulóban első díjat), amely azután beruházási programtervig jutott. Meséltem már Neked, hogy Gustav Peichl osztrák építész látta ezt a tervet, megcsinálta a hat ausztriai körzeti TV stúdiót. És világhírű lett. Kézzelfogható eredmény lett az MTV 4, 8, és 9. számú stúdiója, amelyekre azért büszke vagyok. 1968 körül kiemelt első díjat kaptunk a Magyar Nemzeti Múzeum Visegrádi Mátyás Király Múzeuma tervpályázatán. Nagyjából 10-15 évig ügyködtünk a dolgon, de mire pénz lett, már a Műemlékfelügyelőség folytatta a munkát.
A feladat az volt, hogy az akkor ismert romterületen kívül (ezt a helyszínrajzon egy bordó színű eredményvonal határolta), kell egy múzeumépületet emelni, mely a palotai ásatásoknál talált eredeti emlékeket, pld. 5 db gótikus, illetve reneszánsz kutat mutatna be. Tervünk lényege az volt, hogy a palota a Fő utcáig lenyúló szárnyára rátakarva egy 40 x 40 m-es üvegharangot helyeztünk, melynek szerkezeti lábai azonban a bordó vonalon kívül támaszkodtak le. E gombaszerű üveg-szerkezet, mint kiállítási tárgyat mutatta be ez előrenyúló és második szintjéig megmaradt palotarészt, és különböző teraszain álltak a bemutatandó kutak, relikviák. Majdnem kizártak bennünket a pályázatból, de szerencsére Farkasdy Zoltán volt az egyik zsűritag, aki szellemesen azt mondta, hogy mivel üvegharangunk nem érinti a romot, csak lebeg fölötte, ez olyan, mintha például egy kikötött léggömb lebegne a rom fölött, amit nyilván nem tilt a kiírás. Egyébként az volt a távlati elképzelésünk, hogy a további tervezés során ezen üvegburát az ún. Mátyás-palota fölé helyeznénk, megvédendő annak didaktikusan helyreállított részét az időjárástól. Úgy véltük, hogy így az egész palota, mint kiállítási tárgy jelenne meg, míg az említettem üvegbura kontúrja jelezné az épület hajdanvolt méreteit. Sajnos ezután kicsöppenvén a munkából, azt Szőke Mátyás kiváló régész-igazgató vezetésével egykori tanítványom, Deák Zoli és társai folytatták: igen precízen és tudományosan továbbépítve a középkori részeket. Ez természetesen nagyszerű, a közönségnek értenie kell, hogy milyen is volt e monumentális palota-együttes. Az ilyen részleges kiegészítésnél azonban az a kérdés, hogy meddig kell folytatni a visszaépítést? Hogy az épület végső, nyilván torzóként maradó tömege is sugallja az eredeti épület szépségét és hangulatát. Sajnos ez nem sikerült eléggé: így a palota küllemében hatalmas kőládának tűnik jelen formájában, minden építészeti íz nélkül.
Tíz évvel később megnyertük a Paneles Fejlesztési Programterv pályázatát: 250 000 lakás felépítésére. A cél az volt, hogyan lehetne humánusabb házgyári épületegyütteseket tervezni. Két év után abbahagytam, mert rájöttem, hogy nem adottak a feltételek. Korényi András barátom folytatta a dolgot, s e terv maradékából épült aztán a Békásmegyeri Lakótelep. 1990 körül évekig dolgoztunk a „Hungária Passage” irodaház együttesén, az amerikai S.O.M.-mal közösen. A VIII. kerületi Önkormányzat áldásos működése folytán ma sem áll ott semmi. l995 körül nagyon szép és érzékeny tervet csináltunk a „Krisztina Plaza” irodaházra. Egy szörnyűség épült oda, és a kerületi főépítész, aki megfúrta a tervet, később bánkódva mondta, hogy miért nem a mi tervünk épült meg. Egyik fő büszkeségem, hogy beavatkozhattam a Lágymányosi híd építészeti megformálásába. Dr. Sigray Tibor, a híd kiváló tervezője fölkérte Dévényi Sándort, Reimholz Pétert és engem, hogy ötleteinkkel segítsük a híd kialakítását. Úgy adódott, hogy kb. másfél éven át dolgozva: a hídpillérek, a hídpálya keresztmetszete, korlátok és a világítás tekintetében elfogadtattak ötleteim. A pillérek áramlástani okokból (közvetlen mellette van a vasúti összekötő híd) csak 10 m hosszúak lehettek a folyás irányában, míg a hídpálya kb. 36 m széles. Azt hiszem, e kötöttségek ellenére a szerkezet igen elegáns és merész lett. A fő érdem természetesen a hidász kollégáké.
Mivel a vasúti híd pillérei 98 m-ként helyezkednek el, a mi pilléreink is okszerűen követik ezt, így merült föl a fölső feszítő elemeknek világítás céljára történő felhasználhatósága. Mivel a Siemens cég egy bécsi gyaloghídon és a frankfurti repülőtéren kikísérletezte az alulról fölvilágított mozaik elemekből álló, reflektáló tükrös megvilágítást, itt is ennek alkalmazása látszott célszerűnek. (Dr. Lantos Tibor elektromérnök.) Több tucat makett készült a tükrök tartószerkezetének kialakítására: én egy teljesen konstruktív „high-tech” megoldást javasoltam, végül is Dévényi Sanyi romantikusabb ötlete valósult meg. De azért nagyszerű, hogy a Dunán keresztbe fektetve egy kb. 500 m hosszú „tárgyat” valósíthattunk meg. És hát, most itt ez a Kálvin Center…
Az interjú nyomtatásban megjelent az OCTOGON magazinban.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél előfizetni magazinunkra, itt teheted meg.
